2022. december 28., szerda

Epilógus

5 ÉVVEL KÉSŐBB

"Rendezvény miatt zárva! Megértésüket köszönjük!"

Ez a kis felirat fogadta a betérni kívánó, leendő vendégeket az Iszákos Vadász bejáratánál. 

Kellemes, nyár eleji időjárás volt. Csodásan sütött a nap az égszínkék égbolton, ahol egyetlenegy bárányfelhő sem állta útját az aranyló sugarainak. A parkolóban mindössze csak egy koromfekete veterán gyönyörűség parkolt.

Az otthonos épületen belül már minden készen állt az ünnepelt méltó fogadására. Az egész helyiség tele volt születésnapi lufikkal, az asztalok pedig megterítve. A bárpult mögött Andrea az utolsó simításokat végezte a gusztusosan elkészített csokitorta díszítésén. Végül az egyik fiókból öt darab aprócska gyertyát vett elő, amiket gondosan a cukrászsütemény tetejére szúrt.

- Tökéletes – állapította meg hatalmas mosollyal az arcán a fiatal nő.

A helyiség sarkában elhelyezett zenegépből épp a Scorpions együttes No one like you című dala szólt, ami lassú, vágyakozást sugalló szövegével újra és újra egymáshoz vonzotta a terem közepén táncoló párt.

Dean Winchester mosolyogva simított végig a vállára boruló lány hosszú, szőkés barna haján. Mozdulatától a lány felnézett a fiú smaragdzöld szemeibe, amik vágytól csillogva vonzották a tekintetét. Egy halk sóhaj hagyta el a fiatal vadász száját, majd egy forró csókot lehelt a szőkeség puha ajkaira.

- Addig élvezzétek ki ezt a pillanatot, amíg még gyerekek nem lesznek itt – szólt oda kuncogva a fiatalokhoz Andrea. - Katie. - A neve hallatán a lány nehezen, de elemelte tekintetét az idősebbik Winchester hívogató ajkairól.

- Igen, Andie? – fordult a nő felé mosolyogva. - Most kaptam az sms-t, hogy körülbelül még egy óra, és itt lesznek.

- Na, és Sammyék mikor jönnek? - érdeklődött Dean, de egy percre sem eresztette a lány csípőjét.

- Azt nem tudom – válaszolt Andrea, barna hosszú haját a füle mögé tűrve, majd kilépett a pult mögül, kezében a tortával, és a fő asztal közepére helyezte. Még egy utolsó, gondoskodással teli simítást végzett a hófehér terítőn, végül sóhajtva a fiatalok felé fordult. - Ugye nem így szeretnétek a vendégeket fogadni? - nézett végig a vadászathoz használt szerelésükön kissé szúrós tekintettel, ami nem épp alkalomhoz illőnek volt mondható.

- Persze, hogy nem – jelentette ki csípőre tett kézzel Katie, majd végigsimított az idősebbik Winchester enyhén borostás arcán, és barátnője elé sétált. - Szinte úgy loholtunk ide a szomszéd államból egy vámpírfészek kipucolása után, de sosem hagynánk ki a nagylegény egyetlen egy születésnapját sem.

- Igazán köszönöm a segítségeteket a díszítésben, de... - kezdett bele Andrea, de amint szeme megakadt Dean csibészes mosolyán, szemforgatva a pult mögé sietett, ahonnét perceken belül már egy kulccsal tért vissza. - Tudod hol van az irodám, ott elkészülhettek – adta át az apró tárgyat Katie kezébe, majd erős nyomatékkal hozzátette: - Max háromnegyed óra. És kérlek, ne törjetek szét semmit sem – kacsintott somolyogva az idősebbik Winchester felé, mire ő egy szempillantás alatt a fiatal vadász mögött termett, majd a vállára fektetve, gyors léptekkel a helyiség felé vette az irányt.

- Dean! - sikított fel meglepődöttségében Katie, de egy percig sem dacolt a fiú cselekvése ellen.

*** 

Alig negyedóra múlva halk kopogtatás ütötte meg a fiatal nő fülét. Andrea – megigazítva immár laza kontyba fogott haját – a bejárathoz indult, hogy ajtót nyisson az első vendégeknek, de előtte még egy kevésbé sem lehangoló dalt indított el hőn szeretett zenegépjén.

- Kansas: Carry on my wayward son – suttogta, majd megnyomta a gombot. - Ez tökéletes lesz – mosolyodott el, mire egy könnycsepp gördült le az arcán. Kicsivel több, mint öt éve elvesztett barátnőjük, Sally jutott az eszébe, és az, hogy mennyire imádta ezt a dalt. Igazából ez mindannyiuk kedvence volt, már azóta, amióta a Supernatural belépett az életükbe. Amolyan himnusz volt a számukra, ami mindig is arra emlékeztette őket, hogy bármi is történjék az életük során, sosem adhatják fel. És most itt - a valóságban -, egy új családra leltek, az egyetlen és pótolhatatlan Winchester fivérek személyében.

Andrea erre a gondolatra halványan elmosolyodott, majd gyors léptekkel már tényleg ajtót nyitott a kint várakozóknak.

- Andrea! - ugrott a nő nyakába a barna hajú, mosolygós arcú kisfiú.

- Atyaég, Tommy! - csodálkozott csillogó szemekkel a küszöbön álló Andrea. - Ennyit nőttél egy év alatt? - kérdezte, és arcon puszilta a fiút. 

Tommy mögött két felnőtt is mosolyogva figyelte, ahogy gyermekük izgatottan szalad be a lufikkal borított kis épületbe. A fiatalabbik Winchester, kisfia anyjával kézen fogva lépett Andrea elé, majd egy barátságos ölelés kíséretében lerakták a becsomagolt ajándékot a bejárat melletti kis asztalra. 

- Sam Winchester – nevetett fel lágyan a fiatal nő, amint végignézett a fiú öltözetén. - Minden évben találkozunk, de sosem szokom meg ezt a látványt. - A nyári idő ellenére a fiatalabbik Winchester fehér inget és fekete öltönynadrágot viselt.

- Akarod mondani: nem tudsz betelni a látványommal – nevetett fel Sam is.

- Csak szeretnéd – lökte oldalba mosolyogva szerelmét Amy. A fiatal lány szintúgy ízlésesen volt felöltözve. Királykék térdig érő, enyhén dekoltált ruhát viselt, fekete tűsarkú szandállal. Barna haja lágy loknik kíséretében keretezte ovális arcát.

- Azt ne mondd Andie, hogy mi vagyunk az elsők, hiszen láttam a kocsit – jelentette ki szinte suttogva Sam, majd mielőtt még Andea bármit is válaszolhatott volna, tompa puffanások hangjai szűrődtek ki a félre eső irodahelyiség ajtaja mögül. A fiatal nő homlokára csapva Samre nézett. - Ugye nem? - sóhajtott szemforgatva a fiú.

- De – sóhajtott Andrea is.

- Ezek szerint akkor sikeres volt a vámpírvadászat – jegyezte meg kuncogva Amy, tenyerét a szája elé helyezve.

- Túl sikeres – tette hozzá az Iszákos Vadász tulajdonosa nevetve.

- Legalább nem veszekednek – jelent meg Bobby is a bejáratnák, Pamela-val az oldalán.

- Hát eljöttetek! - ugrott a nyakukba a házigazda.

- Amíg élünk és mozgunk, minden évben itt a helyünk – szólalt meg lágyan Pamela, aki egy sötétkék, szinte már fekete, földig érő ruhakölteményt viselt.

- Ha máskor nem is, ilyenkor legalább mindig tudjuk, hogy úgyis találkozunk – köszöntötte az új vendégeket Sam is mosolyogva.

***

 - Dean, ugye nem azt a hawaii mintás inget akarod felvenni, mint minden egyes évben? - kérdezte Katie szemforgatva, miközben egy smaragd zöld, lenge nyári, pánt nélküli ruhát rángatott magára. A Winchester fiú csibészesen elmosolyodott, majd a csuklójánál fogva visszarántotta a lányt az irodában elhelyezett kanapéra. Sajnos a lendület nagyobb volt, mint az ép fekvőfelület, így mindketten hangos puffanással, másodperceken belül a földön találták magukat. - Bolond vagy? - tört ki hangos nevetésben Katie, Dean mellkasán támaszkodva.

- Az is lehet. Mert megbolondítottál – nézett mélyen a lány szemébe, majd egy lágy csókot lehelt az ajkaira.

- Hmm, Dean Winchester – mosolygott bele a csókjukba Katie. - Ezzel még nem tereled el arról a borzasztó ingről a gondolatmenetemet. Esélytelen, hogy az legyen rajtad.

***

 - Hello Sammy – veregette meg öccse hátát az idősebbik Winchester.

- Tetszik az inged – csattant fel Amy, ahogy megpillantotta a narancssárga levelekkel tarkított felsőt Deanen, majd nevetve Katie-re nézett. - Ezek szerint akkor nem....

- Nem, soha. Borzasztó – rázta meg a fejét a fiatal lány. –, de legalább mindenki itt van. Illetve...

- Skacok, figyelem! - szólt rájuk Andrea, amint a bejárat melletti apró ablakon kinézett. - Itt vannak! - csapta össze a tenyereit örömében.

Ahogy a kis család belépett az ajtón, az Iszákos Vadászban lévők mind egy emberként kezdték el énekelni a jól ismert, alkalomhoz illő dalt:

„Boldog szülinapot, boldog szülinapot, boldog szülinapot kicsi Matthew! Boldog szülinapot!"

- Üdv újra itt! – borult könnyes szemmel Castiel nyakába Andrea. - Hát ez a kis csöppség? - fordult Hope felé mosolyogva, aki egy alig pár hónapos gyönyörűséget tartott a karjaiban.

- Drága kis családom – lépett beljebb a lány hófehér csipkeruhában. - Ő itt a kis Lilianne. - Mindenki csillogó szemekkel fogadta az új jövevényt.

- Castiel, te lókötő! – nevetett fel Dean, majd megölelve barátját, párszor megveregette a hátát. - Biztos a tiéd? - tette fel viccnek szánt kérdését az idősebbik Winchester, mire mindenki szúrós tekintettel meredt rá. - Csak vicc volt, emberek! - emelte fel megadóan a kezeit. - Örülök, hogy itt vagytok. És hol a szülinapos? - fordítgatta a fejét ide-oda Dean.

A zenegép előtt Tommy és Matthew kacarászva ugrándozott egy ismert Bon Jovi számra. Hope - ahogy mindenki más is – mosolyogva figyelte a két kisfiú táncát. Bele se mert gondolni, mi lesz akkor, ha felnőnek? Mi lesz akkor, ha valóban az történik, amit a Sors megírt nekik?

Gondolatmenetét egy lágy fuvallat zavarta meg. Ajka gyenge remegésbe kezdett, miután tudatosodott benne, hogy a két gyermek mellett ott áll az a természetfeletti lény, aki ura életnek és halálnak, aki képes az embereket feltámasztani és elpusztítani. Talán még Istennél is idősebb volt. Érezte vizslató tekintetét az arcán. Amikor elhaladt Matthew mellett, kezét a kisfiú vállára helyezte. Szürke szemeivel mély pillantást vetett rá, amivel még jobban éreztette, hogy a teremben csakis ő az, aki kapcsolatot tud teremteni élőkkel és holtakkal egyaránt. És hogy miért csak Hope látta Őt?

Tudta, hogy egyszer majd eljön az idő, amikor el kell nekik mondania, hogy azon a napon, amikor gyermeke a világra jött, maga a Halál volt az, aki Matthew isteni erejére rácsatlakozva visszahozta őt a holtak földjéről.

De ez a nap most nem erről szólt! Öt éve annak, hogy megfogadták, bármi is történjék, minden évben, a kis Matthew születésnapján összegyűlnek, és megünneplik egy újabb, boldogan eltöltött év örömeit, valamint a kisfiút, akinek angyali ereje azóta sem tért vissza. Ez a nap volt az, ami mindig is emlékeztette őket arra, mi mindenen mentek keresztül azokban az ínséges időkben.

A Hope karjaiban pihenő csecsemő hirtelen, fájdalmasan sírni kezdett, mire a fekete öltönybe öltözött, hollófekete hajú, sápadt arcú férfi egy gyors mozdulattal megforgatta a sétabotját, és az ajtóban álló pár felé mutatott vele. A gyermek édesanyja észrevétlenül összerezzent, amire Castiel is felfigyelt, és aggódóan a kis Lilianne-ért nyúlt.

- Hagyd, majd én megnyugtatom – suttogta temérdeknyi gyengédséggel a hangjában a férfi. Ahogy a kisbaba édesapja kezei közé került, Castiel óvatosan ringatni kezdte őt. Percek múlva már lehunyt szemekkel szuszogott a puha takaróba bugyolálva.

- Minden rendben, Hope? - kérdezte aggódóan Andrea, majd megfogta a lány kezét, és óvatosan beljebb húzta.

- Persze - mosolyodott el a fiatal anyuka, majd lassan mindenkin végignézett. - Annyira hiányoztatok! - borult először Dean nyakába.

- Jól van, hugi – viszonozta ölelését az idősebbik Winchester. - Te is nekünk.

- Azért a telefont néha igazán felvehetnétek, hisz tudjátok a számunkat – szólalt meg Katie Andrea mellett.

- Tudom, és ne haragudjatok, de... - majd hirtelen elnevette magát. - Két gyerek mellett nem túl unalmas az élet.

- Még egy mellett sem – nevetett fel Amy is, majd üdvözlésképpen Hope nyakába borult.

- Miért álldogálunk, gyerekek? - csattant fel vidáman Andrea. - Gyertek, foglaljatok helyet, de először is, koccintsunk egyet.

*** 

- Ez az ebéd valami isteni volt. Köszönjük, Andrea – nyúlt át az asztal másik oldalára Pamela, és lágyan megszorította a fiatal nő kézfejét.

- Én mindig is mondtam, hogy egy istennő vagy – kacsintott Andrea felé Dean, miközben egy csirkeszárnyat ropogtatva, egy teli vigyorral is megörvendeztette vadász családját.

Matthew hangosan felkacagott, miközben a szemben vele ülő idősebbik Winchester felé kezdett el mutogatni, aki percekkel később már egy lerágott csonttal dobolt az üres tányérján; kísérve ezzel a helyiséget körbelengő zene ritmusát.

- Mint egy nagy gyerek. Sosem tudom megnevelni – támaszkodott az asztalra Katie, majd sóhajtva arcát a tenyereibe temette.

- Apropó gyerek – kezdte sejtelmes hangon Andrea, mire a szőkés barna hajú lány is felkapta a fejét, majd arcára pír szökött. - Nem szeretnél elmondani nekünk valamit?

Katie félénken Deanre pillantott, aki arcát megtörölve, teljes testével a lány felé fordult székében. Kínos csend ereszkedett le az eddig vidáman kacarászó társaságra. Tommy – Sam és Amy kisfia – felállt az asztaltól, és Matthewt kézen fogva kiszaladt a hátsó udvarra játszani. Mintha már előre tudta volna, hogy ez a téma nem gyerekfülnek való.

Hope - aki Castiel társaságában az asztalfőnél ült - szintén felállt, és a kezében pihenő Lilianne-nel egyenesen Dean mögé sétált. Az idősebbik Winchester meglepetten fordult hátra, majd kérdőn a fiatal anyuka arcát kezdte el fürkészni, válaszok után kutatva. Végül, a hosszas hallgatást megtörve, egy egyszerű kérdést tett fel:

- Mi a fene folyik itt? - Tekintetét végigfuttatta az ünneplő társaságon, majd pillantása Katie-n állapodott meg. De a fiatal lány egy szót sem tudott kipréselni magából.

- Hát bátyó... – köszörülte meg a torkát Sam, Amy mellett ülve. - Szerintem Hope sugallni szeretne neked valamit .

- Ezt nem értem – rázta meg értetlenül a fejét az idősebbik Winchester.

- Az istenit neki – szitkozódott halkan Katie, majd bocsánatkérően Castielre pillantott. - Ne haragudj, nem úgy értettem. - A halandóvá vált angyal egy lágy mosollyal tudatta felé, hogy nincs semmi baj. A lány szintén visszamosolygott rá, majd mély levegőt véve, felállt a székéből. - Ez irtó ciki lesz – harapott az alsó ajkába. – Mivel a drágalátos barátnőm nehezebben tud titkot tartani, mint én – nézett Andrea-ra szúrós tekintettel. –, ezért...

- Katie, mi ez az egész? - szorította meg lágyan a lány kezét a fiatal vadász. Smaragdzöld szemeiben csupa értetlenkedés tükröződött.

- Dean – kezdte halkan, majd szemeit lehunyva alsó ajkába harapott. Félt mindenki tudtára adni azt a kényes információt, ami alighanem megváltoztatja majd az ő, valamint a Winchester fiú jövőjét. De ez mind eltörpült amellett, ami Dean reakcióját jelentette. Jól tudta, hogy fogja érinteni.

- Katie, kérlek, nyögd már ki végre. Talán beteg vagy? - kérdezte egy kis ingerültséggel a hangjában a fiatal vadász.

- Dehogyis, jesszus – fújta ki hangosan az eddig bent tartott levegőjét a lány.

- Ne húzd már tovább az agyát, Katie – mosolyodott el csibészesen Andrea, pontosan úgy, ahogy Dean szokott.

Hope - látva Katie-n a visszakozás jeleit - segítségképpen kezébe vette az irányítást.

- Szeretnéd kézbe venni Lilianne-t egy kicsit? 

- Hogy a viharba ne! – pattant fel a székéből egy hatalmas mosollyal az arcán Dean. Majd ahogy a csecsemő az ő karjaiban aludta tovább az igazak álmát, csodálattal figyelte minden egyes lélegzetvételét.

- Jó apa lesz belőled, Dean – jelentette ki szinte a semmiből Hope keresztbefont karral, egy elérzékenyült mosoly kíséretében.

- Na, álljunk csak meg egy pillanatra – dermedt le az idősebbik Winchester az apa szó hallatán, majd ahogy átvette Lillianne-t, úgy vissza is adta az édesanyjának. - Még egyszer megkérdezem, de többször már nem: mi ez az egész? - majd ismét Katie felé fordult.

- Babát várok, Dean – sajtolta ki végül magából nehezen a szavakat a fiatal lány.


***

5 HÓNAPPAL KÉSŐBB


Végre egy nyugodt, szabad este - csukta be a bejárati ajtót Hope nagyot szusszanva. 

Csend. Ez az egy szó jutott az eszébe, ahogy lassan végigfuttatta tekintetét a fényárban úszó nappaliban. Mennyire másabb volt az otthon hangja gyerekzsivaj nélkül. Igazán, szívből hálás volt Deannek és Katie-nek, hogy elvitték a gyerkőcöket egy kis délután kikapcsolódásra. Évek óta, szinte minden nap azon munkálkodtak Castiellel, hogy a két testvér tökéletes nevelésben részesüljön. Míg életük ezen része fáradhatatlanul és gördülékenyen haladt, addig a kettesben töltött, minőségi idő már kevésbé volt sikeresnek mondható.

Hope lassan - egy hatalmas mosollyal az arcán - lépkedett fel a lépcsőn, melynek fakorlátja girlandokkal volt feldíszítve. Közeledett a szeretet ünnepe, és a gyerkőcök kedvére téve, az egész ház már most karácsonyi lázban égett. Még a függönykarnisok is külön-külön díszítést kaptak, az ablakokban pedig hópehely formájú papírdíszek tapadtak az áttetsző üvegre.

Az emeletre felérve halk vízcsobogás ütötte meg a fülét. Lassan benyitott a szobájukba, és a mosdó ajtaja felé tekintve látta, hogy a helyiségben ég a villany.

- Castiel, bent vagy? - kérdezte kicsit hangosabban, megpróbálva ezzel túlkiabálni a tusolóból áradó víz hangját. Válasz azonban nem érkezett. Közelebb lépett az ajtóhoz. Valamiért rossz érzés kerítette a hatalmába, pedig már évek óta nyugalomban éltek. Egyetlenegy fajta természetfeletti lény sem zavarta meg a hétköznapinak mondható életvitelüket. - Castiel! - Szinte már kiáltotta, miközben kezével hevesen a fehér faajtót verte.

- Mi a baj? - tárta ki hirtelen az ajtót a férfi egy szál törölközőben.

- Istenem! - Hope mit sem törődve Castiel nyirkos bőrével, könnyes szemekkel a mellkasába fúrta az arcát, és erősen magához ölelte őt.

- Hope… - tolta el magától lágyan a lányt, és égkék szemeivel aggódóan fürkészni kezdte párja riadt tekintetét. - Mi a baj? - kérdezte összeszűkült szemmel.

- Azt hittem már valaki… vagy valami… - kezdte szipogva a lány.

- Sss, nincs semmi baj – simított végig Hope hátán gyengéden Castiel, miután újra védő ölelésébe húzta őt.

- Egyébként hová készülsz? – kérdezte érdeklődve a lány, a férfi mellkasába suttogva.

- Most, hogy a gyerekek elmentek – mosolyodott el halványan Castiel. –, szeretnélek elvinni vacsorázni. Ennyi igazán kijár nekünk ennyi év után.

- Oh – hagyta el egy meglepett sóhaj Hope ajkait, amiken Castielnek egyből megakadt a tekintete. Hope arcára pír szökött. Hiába, még ennyi év eltelte után is ugyanúgy zavarba tudta ejteni őt a pillantásával.

- Tudod, hogy mennyire szeretlek.

- Tudom – suttogta lehunyt szemmel a lány, végül megérezte a férfi ajkainak a forróságát az övéin.

***

Eddig minden úgy alakult, ahogy Castiel szerette volna. Még az utolsó pillanatban is egyeztetett az étterem tulajdonosával, aki biztosította a tökéletes este megléte felől. Annyira izgult, hogy mintegy megerősítésképpen felhívta még Amyt, aki nyugodt hangjával elhessegette minden aggodalmát.

- Nagyon szurkolunk, Castiel – szólalt meg a vonal túloldalán a fiatal nő bársonyos hangja.

- Igen, Cas! - csattant fel Sam is a vonal másik felén. Alighanem ki volt hangosítva Amy telefonja, mert a fiatalabbik Winchester is telefonközelbe került. - Menni fog, ne aggódj - bátorította barátját.

- Igazán köszönöm nektek, és Deanéknek is, hogy összehoztátok ezt az estét nekünk – válaszolt karcos hangján a férfi, ami már az izgalomtól el-elcsuklott néha.

- Gyerünk, Castiel. Menj és vedd le a lábáról a kedvesed – köszönt el mosolygós hangján Amy, majd mindketten letették a telefont.


***


Az otthonos - ugyanakkor modern - kis étterem gyönyörű volt belülről, amit a hatalmas ablakok csak még inkább megerősítettek. Castiel és Hope egymásba karolva léptek be a fényárban úszó helyiségbe, ami csakis az övüké volt ezen az estén.


- Te lefoglaltál egy egész éttermet? - kérdezte hüledezve Hope, miközben Castiel udvariasan kihúzta neki a székét. A férfi arcára egy boldog félmosoly kúszott, végül ő is leült.


- Jó estét kívánok - jelent meg mellettük barátságos akcentussal egy fiatal, elegánsan öltözött pincér. - Mit hozhatok, Mr. Whitmore? - Hogy hivatalosak legyünk, polgári nevén: Peter Whitmore, de Hope számára ő mindig is Castiel maradt. Könnyebb volt beilleszkednie a kis kertvárosi életbe, mint azt valaha is remélte volna. - Hölgyem? - pillantott mosolyogva a fiatal nőre is a felszolgáló.

- Még gondolkodom - felelt kedvesen Hope, majd Castiel vette át a rendelés menetét.

- Italt, esetleg? - udvariaskodott tovább a pincér.

- Kérhetnénk egy üveggel a legjobb vörösborukból? 

- Természetesen, uram. Egy perc, és hozom is - csukta be maga előtt a noteszét a felszolgáló, majd sietős léptekkel a pult irányába indult.

- Nem lesz kicsit korai az ital? - kacagott fel Hope sejtelmesen. Castiel válaszul átnyúlt az asztal felett, és lágyan kezébe vette kevese törékeny kézfejét.

- Ez a mi esténk - nézett mélyen a lány kávébarna szemeibe, majd egy hosszas, tartalom teljes hallgatás következett. Mindkettejük pillantása megtelt a boldogság sugarával.

Amikor rád nézek - kezdte halkan Castiel, majd érzékenyen elmosolyodva folytatta. -, úgy érzem, az egész életem révbe ért. Ahogy szeretsz, az megváltoztat engem. 

- Castiel... - suttogta őrangyala nevét Hope, könnybe lábadt szemekkel. 

- Azt mondják, a szerelem egy utazás. Megígérem, hogy sosem hagylak el. Szerelmes lettem beléd, és ez a legjobb dolog, ami valaha történt velem. - Amint Castiel befejezte a mondandóját, elhagyta a helyét, és egyenesen Hope elé térdelt; közben pedig egy aprócska bársonydobozt vett elő a nadrágja zsebéből. 

Hope lassan hátrébb tolta a székét, és teljes megdöbbenéssel meredt a szeretett férfi megmozdulására.

- Szeretném, ha több lennél, mint a közös gyermekünk édesanyja - jelentette ki magabiztosan, majd félve ugyan, de feltette a mindent eldöntő kérdést. - Lennél a feleségem?

Hope sosem hitte volna, hogy az életében valaha is bekövetkezik majd ez a döntő pillanat. De tudta és mélyen érezte is, hogy csakis egyfajta válasz létezhet az ő részéről.

- Igen - felelt végül a sírástól elfojtott hangján. Hope válaszára Castiel nem is váratta meg tovább. A vörös bársonydobozból céltudatosan kiemelte a kövekkel kirakott gyűrűt, és egyenesen a jövendőbelijének az ujjára húzta. 

Hope - a helyéről felpattanva, boldogságtól csordultan - Castiel nyakába borult, zokogásával szinte eláztatva vőlegénye hófehér ingét. A férfi viszonozta kedvese ölelését, karjait pedig lágyan a dereka köré fonta. 

Aznap este nem csak a jegygyűrűvel pecsételték meg az eljegyzésüket.


VÉGE

2014. március 26., szerda

54. fejezet


A két Winchester fiú szinte megszólalni sem bírt a lány mondatának hallatán. Mintha megállt volna körülöttük az idő. Sam viszonylag hamar feleszmélt a döbbenetből, és egyenesen a fiatal fiú szemébe nézett:

– Időutazás? – Matthew hezitálva húga felé fordult, mintha tőle várná a megfelelő választ. Végül úgy döntött, hogy maga veszi irányítás alá a beszélgetés menetét.

– Nem tudom, mennyire hatna ki a ti jövőtökre, ha őszintén válaszolnánk minden kérdésetekre.

– Nyugi, erre a kérdésre nem kell válaszolnotok – szólt közbe Dean. – Amúgy is tudjuk, hogy a jövő emberei vagytok, hacsak… Ki áll mindezek mögött?

– Talán kételkedsz bennünk? – vonta fel a szemöldökét a fiatal fiú.

– Szakmai ártalom, hogy nehezen bízunk meg idegenekben – felelt rideg tekintettel.

– Dean, minden rendben? – jelent meg Castiel az egyik autóroncs mellett. – Hallottam a beszélgetést, és… – majd megpillantotta a két fiatalt, akik láttán hirtelen elhallgatott. – Ti vagytok azok?

– Cas, vidd be Hope-ot a házba, és ne engedd, hogy kijöjjön a szobájából, amíg le nem rendeztük ezt az egészet.

– Cas, mármint Castiel? Az angyal? – kérdezte egy halvány mosollyal az arcán Lillianne.

– Figyelj, kislány, ez nem hiszem, hogy rád tartozna – mutatott a lány felé az idősebbik Winchester. – Cas, neked pedig nem kötelező válaszolnod rá.

Castiel, mélykék szemeivel megbabonázva meredt a lányra, miközben alig észrevehető mosolyát tanulmányozta.

– A gesztusaid, a mosolyod… – lépett közelebb a lányhoz elgondolkodva a férfi. – Annyira emlékeztetnek valakire.

– Sokak szerint teljesen olyan vagyok, mint anyu, amikor mosolygok. A szememet viszont aputól örököltem, vagyis tő…

– Hé, hé, hé! Ne csináljunk nagyobb galibát, okés? – kapta fel a fejét idegességében Dean. – Nem maradhattok tovább.

– Anyu esti meséje… az angyalról, az ő védencéről… Mind igaz! – emelte fel a hangját örömében Lillianne.

– Hogy érted? – Matthew megrázta a fejét, és húgára nézett, aki csak úgy sugárzott a boldogságtól.

– A történet, ami az új dalotokat is megihlette. Egy angyal és egy halandó kitartó szerelme. Apu és anyu szerelme – suttogta maga elé.

– Egy angyal? De apu… – Pillantásai egyre zavarodottabbá váltak.

– Halandó, igen, de a kezdetek kezdetén… Matty, még mindig nem hiszed el? Ő Castiel, az édesapánk.

– Na, jó, most már betelt a pohár – ragadta meg erősen a lány felkarját Dean, és magához rántotta. – Rosszabbak vagytok, mint hittem. Irány Bobby pánikszobája.

– Dean, ez igaz? – nézett meggyötört tekintettel a férfi barátjára.

– Nem számít! Hope nem tudhatja meg. Nem vethetjük még nagyobb stressz alá. Már így is elég sok szörnyűség történt vele.

– Nem kell félnetek. Amíg én jól érzem magam, addig neki sincs baja – lépett a két férfi és húga közé Matthew.

– És ez fordítva is igaz? – kérdezte Sam.

– Még nem tudom.

– Hogy érted azt, hogy még nem tudod? – erősködött Dean. ­­- Na, jó, tudjátok mit? - fordult a két fiatalhoz. - Nem akarom, hogy bárkinek baja essen, ezért... - Még mielőtt bárki megmozdult volna, arcon ütötte Matthewt, aki az erős ütéstől egy pillanat alatt elájult. - Irány a pánikszoba - majd a vállára rakta, mint egy zsákot.

- Te jó ég! Matthew - sikította el magát Lillianne. Végül arcán az ijedség helyett hamar a düh vette át a hatalmat. - Sosem gondoltam volna, hogy valaha ezt fogom tenni - suttogta maga elé összeráncolt szemöldökkel, és egyetlenegy észrevétlen mozdulattal térdével ágyékon rúgta az idősebbik Winchester fiút. Matthew mozdulatlan teste pedig porfelhőt kavarva a földre rogyott.

- Te kis... - sziszegte Dean, miközben fájdalmas arckifejezéssel megpróbálta enyhíteni a lány rúgása által okozott fájdalmat. - Na, ebből elég! Szemtelen kölykök vagytok, akiket nem neveltek meg eléggé - kelt ki magából a fiatal vadász, a lány felé lendítve karját, de Castiel a tinédzser elé állt, és még idejében sikerült megfognia barátja csuklóját.

- Ha ő valóban az én lányom - suttogta a férfi. -, nem ez a módja, hogy rendre tanítsd. - Az idősebbik Winchester körül kezdett oszladozni a düh által okozott meggondolatlan idulat, ahogyan Castiel nyugalmat sugárzó zafírkék szemeibe nézett. Tudta, hogy barátja igazat mond. Hátralépett, és öccse mellé állt. A ballonkabátos férfi ekkor két vékony kar lágy szorítását érezte meg a felsőteste körül.

- Köszönöm - ölelte magához hátulról a lány a férfit. - Apa... - ejtette ki halkan, egy kissé hezitálva a varázsszót. Castiel, maga sem tudta, hogy miért, halványan elmosolyodott, miközben lehunyva szemét Hope-ra gondolt. Arra a lányra, aki több volt számára, mint egy védelemre szoruló halandó. A jövőben ő lesz majd ennek a tizenéves lánynak, az ő közös gyermeküknek az édesanyja.


***


Hope-ot szörnyű rémálmok gyötörték. Újra látta maga előtt annak az arkangyalnak az önelégült mosolyát, akinek az önfeláldozása kellett ahhoz, hogy a rituálé beteljesüljön. Nyájas becézgetéssel próbálta újra és újra magához édesgetni a lányt. Majd feltűnt Crowley is a színen, gúnyos mosollyal az arcán. Egy vörös rózsát nyújtott át a lánynak, aki akarva-akaratlanul elfogadta azt, de ahogy kezébe vette és ujjaival megérintette a gyönyörű virágot, szirmaiból vöröslő vércseppek kezdtek szivárogni, amik rövid időn belül egy hatalmas vértócsát alkottak, közvetlenül Hope lábai alatt. Végül elviselhetetlen fájdalom nyilalt a hasába, ami térdre kényszerítette őt. Kezével gömbölyödő pocakja alá kapott. Mire a fájdalom enyhült volna, tenyere nedvesebbnél nedvesebb lett. Könnybe lábadt szemekkel a kezeire meredt, amik a saját vérétől vöröslöttek. A baba! Egyetlenegy rossz gondolat elég volt ahhoz, hogy sikításra késztesse, és ezzel fel is eszmélt túlságosan is valósághű álmából.

Könnyben úszó szemekkel ült fel az ágyon, ahová fogalma sem volt, hogyan került. Az utolsó emléke az volt, hogy a tavaszi meleg szellő váratlanul álomba ringatta a ház teraszán lévő rozoga hintaszékben. De most a saját szobájában volt, ahol alvás közben Castiel őrködött felette, a mellette lévő székben. Ahogy Hope, úgy Castiel is ijedten tért magához, mintha ugyanazt az álmot látta volna, mint védence.

- Semmi baj, csak rosszat álmodtam - erőltetett egy nyugtató mosolyt az arcára Hope. Castiel közelebb húzta a széket az ágyhoz, majd lassan a takaró alá csúsztatta a kezét és óvatosan végigsimított a lány pocakján, aki válaszul megfogta őrangyala kezét. - Vajon tényleg megtörtént? Nem csak álmodtam?

- A rémálmok sokszor valósághűbbek, mint...

- Nem, nem arra gondoltam - vágott kipirult arccal a férfi szavába.

- Hallgatlak - hajolt közelebb Castiel megértő tekintettel.

- Inkább megmutatom - suttogta Hope mosolygó tekintettel, miközben látta, hogy a férfi semmit sem sejtve mélyen elgondolkodik. Akkor lehet, hogy mégiscsak álom volt? Nem számít!

Hope felbátorodva, mielőtt még meggondolta volna magát, egy gyors lendülettel őrangyalához hajolt, és egy puszit adott a szájára, majd ezzel a lendülettel vissza is hajolt. Castiel rezzenéstelen arccal bámult maga elé, Hope pedig kezdte egyre jobban szégyellni magát. A bocsánatkérés már szinte ott volt a nyelve hegyén, de mégsem merte kimondani.

- Cupido - suttogta dühösen maga elé, miközben erősen az alatta lévő matracba markolt.

- Ez nem az ő műve - ült a lány mellé az ágyra Castiel. - Hiszen még ő maga mondta. A mi szerelmünk természetfeletti. - A lány ettől majdhogynem felnevetett, de amint a férif zafírkék szemeinek a vonzása alá került, az idő mintha megállt volna a számára.

- Akkor nem csak álom volt az egész? Valóban...

- Megcsókoltalak? Igen - majd szája félmosolyra húzódott, kézfejével pedig végigsimított a lány még mindig pirosló arcán. - Most is ugyanolyan forró az arcod. Mondd, miért van ez? - érdeklődött Castiel.

- Mert... mert... Mintha nem tudnád! - vágta rá gyerekesen. - Rengeteg mindent láttál, amíg angyal voltál. Biztos erre is volt példa.

- Valóban, de akkor még nem törődtem vele. Nem éreztem olyan fontosnak, de most, hogy általad tapasztalhatom meg, tudni szeretném.

- Igazán nem... nem fontos. Csak... A lényeg, hogy... zavarban vagyok. Kimondtam. Most boldog vagy?

- De miért vagy zavarban?

- Ajj, Castiel, ne kérdezz már ilyen butaságokat!

- Rendben, szóval szerinted ez butaság - jelentette ki egy kissé lehangoltan a férfi.

- S-sajnálom, jó? De szinte már az igazságtól is zavarba jövök, mert...te... te vagy az első olyan férfi, aki máshogy néz rám, mint kellene.

- Máshogy?

- Igen, máshogy. Példának ott van Dean, vagy akár Sam. Ők testvérükként tekintenek rám. Mintha a hugicájuk lennék. Te pedig... nőként. És ez kicsit zavarbaejtő, mert még szinte gyerek vagyok.

- Szóval az zavar, hogy leginkább az édesapád lehetnék, minthogy az a férfi, akit szerelemmel szerethetnél?

Hope mély levegőt vett. Castiel pontosan eltalálta, hogy mire gondolt. Legnagyobb részben ez zavarta. És ezzel a ténnyel most egy kicsit még nehezen tudott megbírkózni. De ahogy mondani szokás: minden kezdet nehéz.

- Emiatt ne aggódj - folytatta Castiel. - A lelkeink keletkezése között több ezer év van. Nem akarlak megbántani, de a te tested is csak egy porhüvely, ugyanúgy, mint az enyém - mutatott magára. - Egy dologban különbözünk, vagyis csak különböztünk...

- Az angyali lényedben.

- Pontosan - helyeselt fejbólintva a férfi. - Mindemellett, a lelked nem épp egy ilyen porhüvelyt érdemelne, ahogy az enyém sem - mosolyodott el a mondandóján Castiel.

- Ezt úgy értsem, hogy túl gyerekes vagyok a lelkemhez képest? - kérdezte viccelődve.

- Felesleges ilyeneken törnöd magad - majd egy pillanatra elhallgatott. - Szeretlek, és ez a legfontosabb - végül ajkai megtalálták a lányét. Sikerült mindkettőjüknek egy újabb elmondhatatlanul boldog pillanat rabjaivá válniuk. De a közös pillanat valódiságát egy újabb fájdalom szakította félbe. A lány, fájdalomtól szenvedve alsó ajkába harapott, és eltávolodott a férfitől, aki aggódva figyelte kedvesét. Végül egy kínkeserves sikítás hagyta el Hope száját, majd ahogy megpróbált kevésbé fájdalmas pozícióban elhelyezkedni az ágyon, akarva-akaratlanul valami nedves anyagba tenyerelt bele. Ahogy kihúzta a kezét és meglátta rajta a vöröslő vérfoltott, lerántotta magáról a takarót, és megrémülve futatta végig a tekintetét a hatalmas vértócsán, amitől már a nadrágja is tiszta nedves volt.

- Nem, nem, ez nem lehet - sikította el magát újra, de nem a félelemtől, hanem a fájdalomtól, miközben egy erős nyomást érzett a hasában. - Jön... jön a baba - jelentette ki kérdő hangnemben, mély levegővételek közepette.

- Ez kérdés volt vagy kijelentés? - ugrott fel idegességében Castiel az ágyról. Hirtelen úgy érezte, hogy teljesen tehetetlen ebben a pillanatban. - Azonnal szólok Deanéknek.

- Ne! - ragadta meg a férfi karját. - Kérlek, maradj mellettem. Lehet, hogy ez lesz az utolsó, hogy látjuk egymást... - majd szempillái ólomként nehezedtek a szemeire, ami arra késztette, hogy lehunyja őket.

- Hope - szólongatta Castiel kétségbeesetten, de a lány nem válaszolt. - Hope!


***

- Ezer bocs Bobby, hogy egy kis időre bérbe adtuk a pánikszobádat.

- Remélem, jó cél érdekében - veregette meg az idős vadász a Winchester fiú vállát.

- Csakis Hope érdekében tettük - majd ahogy leértek a pánikszobát rejtő alagsor lépcsőjén, megtorpant. 

- Valami baj van, Dean?

- Túl nagy a csend - mormogott magában vészjóslóan.

- Talán csak alszanak.

- Lehet. Mindenesetre azért kukkantsunk be. - Bobby bólintott, majd követte a fiatalabbik Winchestert, aki már a démonmentes helyiség ajtaját nyitotta. - A fenébe! - kiáltotta el magát, majd amilyen gyorsan csak tudott, minden szó nélkül magára hagyta az öreget, és felrohant a lépcsőn.

Bobby egy darabig összevont szemöldökkel meredt a fiú után, végül beljebb lépett, ahol szörnyű látvány fogadta. A pánikszoba közepén, pontosan a padlóra festett ördögcsapdán Matthew és Lillianne feküdt, eszméletlenül. Mindkettőjük felsőteste csupa vér volt, de legfőképp a fiúé. Az idős vadász pár lépést tett a két mozdulatlan test felé, azt remélve, hogy még életben vannak. A lány kezében egy véres tőr volt. Hasonló, mint amit a démonok megölésére használnak a Winchester fivérek.


***

- Dean! Sam! Valaki! - csapta ki a szoba ajtaját Castiel. Igaz, hogy megígérte Hope-nak, hogy mellette marad, mégsem nézhette tétlenül, ahogy eszméletlenül fekszik az ágyon.

- Castiel? Mi a baj? - sétált le kíváncsi tekintettel az emeletről Amy, Katie-vel és Andreaval a nyomában.

- Hope... - préselte ki a nevet a fogai között.

- Mi baj van vele? - kérdezte aggódóan Andrea, kikerülve az előtte lévő két lányt.

- A baba... - folytatta volna Castiel, miközben Dean rohant be a nappaliba, és egyenesen a szoba felé vette az irányt.

- Valamelyik szemétláda megölte a srácokat!

- Hogy!? - kérdezték a lányok egyszerre.

- De hisz a pánikszobába voltak zárva - szólalt meg Katie.

- Fogalmam sincs, oké? - fújtatott Dean. - De annyit tudok, hogy Hope...

- Azt hiszem, haldoklik - suttogta maga elé Castiel, majd hátrálva az ajtófélfának dőlt, lehajtott fejjel.

- Cas, figyelj rám! - ragadta meg a vállánál fogva a férfit a barátja. - Hé, hallod, amit mondok!? Most erősnek kell lenned. 

- Dean - ért fel Bobby is a pánikszobából. Az idősebbik Winchester fiú az idős vadász felé fordult. - Meg tudjuk menteni.

- Komolyan? És mégis hogyan?

- Találtam egy igét, amivel megidézhetjük a Halált. Ő talán megmentheti Hope-ot. De csak is őt. Attól tartok, hogy a gyermek már halott.

- Amennyire a Halált ismerem, ingyen nem fog nekünk segíteni - idegeskedett Dean.

- De nem ám! - jelent meg Crowley néhány démon kíséretében, akik körülvették a nappaliban tartózkodókat. - Nekünk a gyermekre sokkal nagyobb szükségünk van, mint a lányra. Az Antikrisztus már nálatok van. Miért kell még egy csodagyerek? Mihez kezdenétek vele, hmm?

- Csakhogy a ti istenített Antikrisztusotok kevésbé olyan erős, mint a mi gyermekünk - válaszolt egy hamiskás mosollyal az arcán Gabriel, miután váratlanul megjelent Hope szobájának a bejáratánál.

- Tudjátok mit? Egyikőtök sem kap meg senkit sem! - vette elő a fegyverét Dean, mire öccse is megjelent mellette, és bólintva bátyja segítségére sietett.

- Ne feledd, csak egy csettintés, és mindenki halott közületek. Igazán szükséged lenne erre? - csóválta meg a fejét Crowley.

- Tégy próbára! -  makacskodott az idősebbik Winchester.

- Hmm - villantotta meg széles mosolyát a fekete ruhába öltözött férfi. - Hozzátok a lányt! - parancsolt a démonaira. Útjukat azonban Castiel állta el.

- Csak a holttestemen keresztül - lépett a fekete szeműek elé kihúzott testtartással.

- Ez az a Cas, akit én ismerek - mosolyodott el csibészesen Dean.

- Nem is lesz olyan nehéz, pláne így, hogy már halandó vagy - hagyta figyelmen kívül az idősebbik Winchester kijelentését Crowley. - Kapjátok el, addig én elmegyek a lányért - adta ki az újabb utasítást. - Látom, ezt is nekem kell elintéznem - jegyezte meg szemforgatva, majd elindult a szoba felé, miközben a démonok száma megduplázódott. Szinte a semmiből léptek elő, lefogva mindenkit egytől egyig.

- Ennek nincs semmi értelme! - kiáltotta Dean. - Miért nem ölsz meg minket?

- Mert azt akarom, hogy szemtanúja legyetek a ti kis imádott Hope-otoknak az "újjászületésében".

- "Újjászületésében"?

Crowley nem válaszolt. Gúnyos mosollyal az arcán, úriemberes testtartással, lassú léptekkel belépett a lány szobájába. Az idősebbik Winchester minél erősebben próbált kiszabadulni az őt megbénító démon szorításából, annál kevésbé tudott levegő után kapkodni. Közben a Pokol királya egyre közelebb került a végső céljához, ami szinte már a mennyekbe repítette. A gondolattól még inkább elmosolyodott. Már csak pár lépés válsztotta el az ágytól, amin Hope pihent ugyanolyan eszméletlenül, saját vérében fürödve.

- "Újjászületés"? Cöhh - nevetett fel hangosan, szemforgatva a démon. - Csak hogy lásd, hogy egy csöppnyi emberség még van bennem - folytatta nemtörődötten. -, tudnod kell drága, hogy rajtad sajnos már senki sem segíthet. Az "újjászületés" számodra egyenlő a halállal. De úgy hiszem, sokan hálásak neked azért, amit mindidáig elviseltél egy haszontalan kölyök miatt, akire szintén majd a halál vár.

- N-nem - ütötte meg a férfi fülét egy rekedtes, lágy hang. Megpróbálta megkeresni a moraj forrását. Ösztönből az éllettelen testre esett a tekintete, de a lány szája mozdulatlan volt.

- Ugyan már! - forgatta meg a szemeit Crowley. - A holtak nem beszélnek - majd megköszörülte a torkát, és közelebb lépett az ágyhoz. Azonban az utolsó lépését valami megzavarta. Mintha egy láthatatlan burok vette volna körül a lány testét. Nem látta, de démoni énje érezte a belőle áradó nyugalmat és védelmet, ami szinte megközelíthetetlen volt a számára. Valami megmagyarázhatatlan, isteni erő.

- A gyermek. Csak ez az egy, ami utána maradt - töltöte be a szobát egy férfi szomorú hangja.

- De legalább ismét együtt lehetünk - majd mint egy kellemes, tavaszi szellő, úgy járta körbe azt a láthatatlan burkot egy nő lágy, érzelmekkel teli hangja.

- Mi a fene?! - kapkodta ide-oda a fejét Crowley. - Rejtőzni egyszerű, ugye? Aljanépe! Mutassátok magatokat! - ordította a férfi idegesen.

- Crowley - sziszegte a női hang, mire a démon testtartása megfeszült, majd két lépést hátrált Hope-tól. - Mindig is abban reménykedtem, hogy a halálom majd nem lesz hiábavaló. De elfogadni azt a tényt, hogy egy velejéig gonosz démon kezei által haltam meg, elviselhetetlen.

- Ó, már tudom is, hogy kikkel állok szemben - emelte fel a szemöldökét. - De a gyermek akkor is az enyém lesz! A lányotok egy csöppet sem érdekel - majd teljes erejéből a buroknak rontott. Azonban súlyos, égési sérülések árán sem sikerült áttörnie azt.

- A lányunk testéhez egyetlen egy tisztátalan lélek sem nyúlhat. És amíg a gyermek benne van, sosem lesz a tiéd - mordult rá bariton hangján Matthew tiszteletes szelleme, akinek alakja már körvonalazódni kezdett Hope ágya körül.

- Apa? - jelent meg egy halovány fény a papi reverendába öltözött férfi alakja mellett.

- Drága kislányom - gördült le egy könnycsepp a tiszteletes arcán, majd egy fehér hálóinget viselő fiatal nő is megjelent a lány fénylő alakja mellett.

- Halott vagyok, igaz? - kérdezte szomorúan sóhajtva Hope a szüleit. Matthew tiszteletes ámulva figyelte lánya szellemét.

- Hihetetlenül tiszta és csodálatos a te lelked - suttogta hatalmas ámulattal a hangjában.

- Szóval a válaszod: igen - hajtotta le szomorúan a fejét, majd eszméletlen teste felé fordult, amelynek gömbölyödő pocakja láttán, ösztönöse a sajátja után nyúlt. De a fizikai teste megszűnt létezni, így csak egy megfoghatatlan árny után kapkodott. Szörnyű érzés volt, de tisztában volt vele, hogy minden okkal történt, ahogyan az ő halála is. Mégis úgy érezte, hogy az ő küldetése még nem ért véget. Valahol legbelül tudta, hogy addig nem hagyhatja itt ezt a világot, amíg a gyermeke éppségben meg nem születik. És amíg el nem búcsúzik attól a férfitől, akit talán mindennél jobban szeretett.

2014. február 12., szerda

Kedves Olvasóim!


Nagyon sajnálom, hogy ilyen hosszú ideig nem jelentkeztem, és semmilyen - mondhatni - életjelet nem adtam magamról illetve a történet folytatásával kapcsolatban. Először jöttek az ünnepek, amik alapból lekötöttek, aztán pedig az egyéb problémák... De nem akarok kifogásokat keresni. A lényeg, hogy készül már a következő fejezet, aminek hosszú idő után újra neki kellett kezdenem, és bevallom kicsit nehezemre is esett. Sikerült elég rendesen kizökkennem az írásból. Remélem, mihamarabb be tudom fejezni az 54. fejezetet, és fel tudom rakni a blogra!

Addig is, kárpótlásul szeretnék megosztani egy újabb ízelítőt a készülőben lévő fejezetből.
Még egyszer nagyon, de nagyon sajnálom a késést!

Sok puszi,
Hope








(...)


- Valamelyik szemétláda megölte a srácokat!

- Hogy!? - kérdezték a lányok egyszerre.

- De hisz a pánikszobába voltak zárva - szólalt meg Katie.

- Fogalmam sincs, oké? - fújtatott Dean. - De annyit tudok, hogy Hope...

- Azt hiszem, haldoklik - suttogta maga elé Castiel, majd hátrálva az ajtófélfának dőlt, lehajtott fejjel.

- Cas, figyelj rám! - ragadta meg a vállánál fogva a férfit a barátja. - Hé, hallod, amit mondok!? Most erősnek kell lenned.

- Dean - ért fel Bobby is a pánikszobából. Az idősebbik Winchester fiú az idős vadász felé fordult. - Meg tudjuk menteni.

- Komolyan? És mégis hogyan?

- Találtam egy igét, amivel megidézhetjük a Halált. Ő talán megmentheti Hope-ot. De csak is őt. Attól tartok, hogy a gyermek már halott.

- Amennyire a Halált ismerem, ingyen nem fog nekünk segíteni - idegeskedett Dean.

- De nem ám! - jelent meg Crowley néhány démon kíséretében, akik körülvették a nappaliban tartózkodókat. - Nekünk a gyermekre sokkal nagyobb szükségünk van, mint a lányra. Az Antikrisztus már nálatok van. Miért kell még egy csodagyerek? Mihez kezdenétek vele, hmm?


(...)

2013. november 14., csütörtök

Ízelítő az 54. fejezetből


(...)

– Dean, minden rendben? – jelent meg Castiel az egyik autóroncs mellett. – Hallottam a beszélgetést, és… – majd megpillantotta a két fiatalt, akik láttán hirtelen elhallgatott. – Ti vagytok azok?

– Cas, vidd be Hope-ot a házba, és ne engedd, hogy kijöjjön a szobájából, amíg le nem rendeztük ezt az egészet.

– Cas, mármint Castiel? Az angyal? – kérdezte egy halvány mosollyal az arcán Lillianne.
– Figyelj, kislány, ez nem hiszem, hogy rád tartozna – mutatott a lány felé az idősebbik Winchester. – Cas, neked pedig nem kötelező válaszolnod rá.

Castiel, mélykék szemeivel megbabonázva meredt a lányra, miközben alig észrevehető mosolyát tanulmányozta.

– A gesztusaid, a mosolyod… – lépett közelebb a lányhoz elgondolkodva a férfi. – Annyira emlékeztetnek valakire.

– Sokak szerint teljesen olyan vagyok, mint anyu, amikor mosolygok. A szememet viszont aputól örököltem, vagyis tő…

– Hé, hé, hé! Ne csináljunk nagyobb galibát, okés? – kapta fel a fejét idegességében Dean. – Nem maradhattok tovább.

– Anyu esti meséje… az angyalról és az ő védencéről… Mind igaz! – emelte fel a hangját örömében Lillianne.

– Hogy érted? – Matthew megrázta a fejét, és húrága nézett, aki csak úgy sugárzott a boldogságtól.


– A történet, ami az új dalotokat is megihlette. Egy angyal és egy halandó kitartó szerelme. Apu és anyu szerelme – suttogta maga elé.

(...)

Népszerű bejegyzések

Serials online